A nyár múlik, lassan őszbe vált az idő. Lépteim alatt lehulló avar zizzen. Lustán vetkőzi rőt ruháját az erdő A napsugár is mélán, piszmogva rebben. S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Zajlik a földeken a végső simítás. Tölti a pincékbe szőlőtő a borát. Az ősz, nekem az élet, s nem a hanyatlás. A természet bőséggel adja áldását, S a lombok között az ősz cikázva suhan.
A köd már itt-ott súlytalanul tántorog. Az alkonyat, bele ütközik szüntelen. Csillagok köszönnek, a Hold is mosolyog, Míg álomba szenderít óvón, csendesen. S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Amit látok, egyike az utolsóknak Ez én csodálatos, ezer színű őszöm. S tudom, az évszakok soha meg nem halnak Csak átosonnak a téli hómezőkön. S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Hozzászólások
Bíbor nász
Lehajtom fejem fűpárnámra.
Uszályos felhők közt szél rohan,
Lopva hajamba belekócol,
Tekintetem vonzza titokban.
Felettem fűzet lenget a szél.
Lombruhája, mint könnyed csipke
Megtöri a Nap sugarait,
S arcod rajzolja rá az égre.
Lelkem zsongítja a pillanat.
Mosolyomban csókod nyoma ég,
Becézem halk szóval a neved,
S tudom, nem szerettem soha még.
Bár lenne a sorson hatalmam!
Kitölteném tested és lelked
Játékos színörvényeimmel,
Míg csókom ízének nem enged.
Ismeretlen hídon lépkedek.
Idegen a folyó alattam,
Maradsz hiány és a szerelem,
A nász, mely érkezik bíborban.
rég jártál erre. köszönjük a szép verset
A hiány csendje
Óvatosan, kibontom a csendet.Keserűn borítja be a lelket.
Lélegzik egy nagyot, fájón sóhajt,
S a belefont félelem, betakart.
Könnytelen a mosoly...
Könnytelen a mosoly és néma.
Már a végtelenbe repülök,
éjbe fordulva rózsa létem
szirmait hullajtja, szédülök.
Percekben élem az életem.
Fáznak az üres bírálatok,
kőbe rótt látlelet a jelen,
por a szél útjában, ez vagyok.
A nyár múlik, lassan őszbe vált az idő.
Lépteim alatt lehulló avar zizzen.
Lustán vetkőzi rőt ruháját az erdő
A napsugár is mélán, piszmogva rebben.
S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Zajlik a földeken a végső simítás.
Tölti a pincékbe szőlőtő a borát.
Az ősz, nekem az élet, s nem a hanyatlás.
A természet bőséggel adja áldását,
S a lombok között az ősz cikázva suhan.
A köd már itt-ott súlytalanul tántorog.
Az alkonyat, bele ütközik szüntelen.
Csillagok köszönnek, a Hold is mosolyog,
Míg álomba szenderít óvón, csendesen.
S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Amit látok, egyike az utolsóknak
Ez én csodálatos, ezer színű őszöm.
S tudom, az évszakok soha meg nem halnak
Csak átosonnak a téli hómezőkön.
S a lombok között az ősz cikázva suhan.
Lombját hullajtja már a vén október.
A jó gazda mára, mind leszüretelt.
Szorgosak voltak lányok és legények
Minden tőkénél új áldást regéltek.
Tele is lett a hegyen minden pince,
Jajgat a puttonyos,-fáj a gerince.
Folyik a présből Oportó és Szlonka,
Asztalon kolbász, szalonna és sonka.
Hordja a gazda szorgosan a csuprot,
Nincs mese, meg kell kóstolni a mustot!
De mára végeztünk, kész a koszorú,
Ne legyen ma senki itt, ki szomorú!
Elég a szóból fogyjon hát az ő bor!
Kell a hely az újnak, áldás az Úrnak.
A jó vörös bort, ne vegyítse szóda!
Kezdődik a mulatság! -Szóljon a nóta!
megint klasszak, mint mindig
ment a like