Érdekelnének verseim? :)
itt: Közösség (a)
Ízelítőül egy 
Örizlek
Mint nyári ég alatt eső után,
szivárvány ível a házak felett,
úgy hajolsz reám, simulsz lelkemen,
egyre közelebb vonva az eget.
Feszülj hát bennem drága szerelem
ott, hol leomlanak izzó falak,
remegő létünk vad sodrásában
velem vétkezel, hát feloldozlak!
Lassan ébredező tudatodat,
reszketeg, eltorzult vonásaid,
arcodra kiült édes mosolyod
őrzöm, s itt hagyott zilált vágyaid.
Földerengő furcsa látomásom,
sejtelmes lényeddel van még tele,
mindig újra születlek míg élek
majd így viszlek az örök semmibe!
10
Sign In to comment.
Hozzászólások
Befejezetlen mondatok
Ha majd rám gondolsz...
Mikor a nap az égre emelkedik,
rád néz, és elkapod a pillanatot,
tudni fogod... Bár
én itt,
te ott,
ez, mit a tükör mutatott.
Ha majd, csak néha...
Mert lassan telnek a sóvár napok,
egyek a vágyak, a mély sóhajok,
és betakarnál... Bár
én itt,
te ott,
hiányzol, és én is hiányzok.
Ha majd mégis...
Álmom perzselő vágyában végre
suttogva hívnál a széllel magadhoz,
hamvából éled a lét... Bár
én itt,
te ott,
oly nehéz, hogy ne álmodozz!
A Nap ölelése
A hajnal lassan nyitja fel álmos szemem.
Az első napsugár még tétován néz rám,
Mosolyomba villanva simítja orcám,
Majd tovatűnik, ha felé kapom kezem.
Ablakom elé állok, karom kitárom.
Én bizony ma érte harcolni akarok,
Hogy átöleljenek napsugárkarok,
S magához hevítve mutassa világom.
Nyújtogatja felém már meleg karjait.
Érzem, fénye többé nem elérhetetlen,
Ma én leszek neki tán felejthetetlen.
Elszakítva földtől, suttogja vágyait.
Minden porcikám élvezi forró csókját.
Karjai közé boldogan felejtkezem,
Bármi legyen, többé már nem felejthetem.
Holnaptól majd ismét élvezhetem bókját.
Szertelen énem
Szeretem az őszi selyemlepedőket!
Az érő gyümölcsök ízletes zamatát,
Csiklandozását a simogató szélnek
A hajnali fázós, paplan alá bújást.
Apró lepkék rezdülése szívem.
Sóhajt, sikolt és sodor a végtelen
A hallgatag hajnal, szelíd magányra lel
Mikor titkok tüzétől csillog a szem.
Szeretem a nyártól búcsúzó hegyeket!
A rőt színű avart a puszta lombokat,
A ködből előbújó párás mezőket
S a neked álmodott boldog mosolyokat.
Megírlak!
Gyöngybetűimmel megírlak.S ha rád hajtom a lapokat
Mint szememre szempillámat.
Úgy a lapok közé zárlak.
Ne félj, hisz nem elrejtelek!
Egy könyvtárat nyitok Neked,
Ezer könyvben lesz a neved!
S mindben egy szó -szeretlek
sóhaj
Bejárnám érted
a világot parázson
csak párnám légy
s benned örökre elalszom!
szrtm tök jó verseket írogatsz. nekem legalábbis tetszik
ne hagyd abba, szívesen olvasom őket
Odafenn...
Odafenn a hegyoldalban
Tágas tisztás oltalmában
Nézek a szelíd kékségbe
Madárdalos csendességbe.
Rám köszön a nyári szellő
Arcom lágyan meglegyező.
Befogadom a világot
S minden szépet, amit látok.
Szemembe a nap sugara
Belevillan kacérkodva
Rezegteti fák levelét
Érzem meleg leheletét.
Szempillám elnehezedik
Gondolatom keveredik
Tünedező jelenemben
Elalszom e sejtelemben.
Szelíd érintésed ébreszt
Tekinteted vágyat éleszt
Szótlan szívem elveszett
Forró csókod betemetett.
Odafenn a hegyoldalban
Tágas tisztás oltalmában
Halkan hullanak, mint könnyek
Nincs-felhőből esőcseppek.
Gabriella
misipok17
Köszönöm, hogy olvassátok verseim! örülök ha tetszést váltanak!
Jó éjszakát! Erika
Csak a szemem....
Csak a szemem azt soha ne add vissza,
hogy lásd magad, tükrödbe pillantva
vagy a sápadt holdat csillagtakarómon
az Én szememmel lásd, párás szemű hajnalon.
Csak a szemem azt soha ne add vissza,
azzal nézd az álmosan nyújtózkodó napot
ahogy ablakomon mosolyogva bepillantott
és gyengéd mozdulattal arcomra símított.
Csak a szemem azt soha ne add vissza,
hunyd le a tiédet most egy pillanatra
hogy lásd, örökre csordultig van lelkem
s Te voltál az kit a sorstól kiérdemeltem.
Csak a szemem!- Azt ne add vissza,
hogy lásd magad, tükrödbe pillantva.
Füledbe suttogom...
Füledbe suttogom,
mi vagy te nékem,
míg karodban ringatsz,
mint apró gyermeket.
Az vagy:
mint testnek az étek,
falat kenyér az éhezőnek,
mint hűs nyári zápor, fűszer
földnek és embernek.
Az vagy:
mint szájnak a csók,
mitől forró vágy támad,
s mint kitörő lávafolyam,
testedben szétárad.
Az vagy:
kit elrejtenék néha,
mint felkelő hold a napot,
csak nekem ragyogjanak
szemedben a szikrázó csillagok.
Az vagy...
már nem is tudom,
mielőtt végleg elalszom,
ölelő karodba suttogom:
szeretlek nagyon.
tőlem kaptál egy like-ot erre a versedre
persze a többiekre is, de ez is nagyon tetszik
örülök, h olvashatlak
Szép álmokat!
Lélegzetem, a tiédre helyezem
s mielőtt a percek az éjbe hullnak
a Hold mosolyát elküldöm altatónak,
majd ég és föld között, lehunyom szemem!
sospiro
Szálljon-e pár sorom a végtelenbe
mint halk, könnyű varázs.
Hallod?-a vágy tilalma sejlik fel benne,
mely újul szüntelen s izzik tovább,
mint ködpárából, millió csillagparázs.
Szívemben nincs helye a jajnak, mert
semmi el nem veszhet mi már enyém.
Üres kézzel nem távozok míg értem
egy sóhaj nyög, zokog ha félre is dob
az élet s már hiába nyúlok érted,
bennem élsz, mint végtelen költemény!
Vívódás
Szemhéjam mögé rejtőzött kék madarak
az álmaim, mik a semmibe szárnyalnak,
örökre rejtőztetve magam, hogy ne lásd
a lelkemig érő dermedt csendben a mád.
Mert hidd el én megértelek bár jól tudom,
szerelem mi elmegy melletted az úton
s kedvedért rejtem féltve őrzött álmaim,
szenvedélyből még fellángoló vágyaim.
S ölelni vágynálak a végtelenségig
a mindent feloldó ismeretlenségig,
hol nem léteznek az örökös korlátok
s nincsenek szavakból összefont korbácsok.
Hol a szívek dallama balzsamként lebben
és örökre elveszek tekintetedben!
Én is kérlek arra, hogy ne hagyd abba a versírást mert gyönyörű verseketírsz!
Olyan vagy mint egy költő!
Amikor nehéz napom van a suliban délután mindig olvasok a verseidből és máris jobb kedvem lesz!
csurig...:)
Tekintetedben vágyommegpihenni.
Szavaidat innám
szüntelen.
Meztelenre vetkőztetném
lelkem,
S be takarnálak véle
szelíden,
A hajnalnak pirkadó
csendjében.
-Ölelni vágylak!
Örvénylő érzelmek
Benne feledkeztem, egy megálmodott létben
Így alkotlak magamnak, egy újabb mesében.
Sokszor felejtem így magam képzelt öledbe,
Szívemben zsongva lebbent, édes szerelembe.
Mikor szememben a szerelem csillaga gyúl,
Lelkemben izzó vágyaimnak moraja dúl,
Körülöttünk villámlik, mindent felégetünk
Majd egymásban elveszve, sóhajtva rezdülünk.
Ezerszínű mosolyommal beléd simulok,
Az éjszaka homályában neked ragyogok,
Mint víztükörre hullt levél, benned lebegek
De időm örvényében lassan beleveszek.
Most, még is körmöm vájom bele a húsomba
Sóhajtva, sírva lépek saját árnyékomra,
Nyögve kiáltom az égre- gyáva szerelem!
Miért hal meg éretted minden nap a lelkem?!
Miért most adtad nekem, amire úgy vágytam?
Miért nem veszhetett el szemem sugarában?
Olyan mosolyom, mint eldobott szakadt rongyom.
Megfakult, gyűrött de mégis, előkaparom.
Átok vagy áldás...
Átok vagy áldás a szerelem?
Két véglet, mint maga az érzés.
Tikkadt tóként szomjazik lelkem,
S lüktet bennem az örök kérdés.
Majd keze ha csitítva simít,
Ajkától a sóhaj elakad,
A szerelem mindent eltelít,
S már nem bánod, hogy Neki adtad.
Becés szavak, suhannak némán.
El ne eressz még, vad villanás!
Most csak ülök a semmi szélén,
Mert cikkansz, mint tündelátomás.
A hangod
A hangod,
mint születő patak csordogál,
kerülget akadályt ha talál,
csendben szélesedik, mélyül
míg fényes folyammá szelídül.
A hangod,
mint lehelet, puha sóhaja
ajkat érintve mohón várja,
legyen övé az örök érzés,
pezsegve zuhanó vízesés.
A szívemben élnek a hangok,
mint távolban búgó harangok
s ahogy némán megszületnek,
hajnali ködfátyolba vesznek.
Hallgass és megérted a könnyem,
a benne suttogó szerelmem,
ha lefolyik arcom ráncain,
csendben pihen az éj álmain.
Gabriella
egyetértek
nagyon szép
Őszi árnyak
Szürke felhő ereszkedik.
A hegyekre nehezedik,
Már majdnem a földet éri,
Szomorú zúgás kíséri.
Észrevétlen szellő lebben.
Hervadt levél arrébb rebben,
Körös körül minden csendes
Csak az ősz, mi körbe repdes.
Egy lehetetlen gondolat
Húzza saját árnyékomat.
Mélyen szántva az avarba,
Mintha titkokat vonszolna.
Sorsod, fonódni nem látom.
Háborítatlan magányom
Átadom a természetnek,
Mint szótlan sóhajt az ősznek.
Míg ott állok a szirteken,
Az eső zúdul hirtelen.
S lám-e borús hangulatban,
Eltökélten felkacagtam.
Lelkem egyetlen szobáját,
Virág díszben nyújtom én át.
S bárhol legyél mert szeretlek,
Megtartom a messzeséget.
Szépek a verseid. Ez most nagyon megfogott. Kicsit átfaragta a hangulatom.
Remélem, egyszer kiadva is olvashatók lesznek.
Üdv:
Kati
Kép a múltból
Kínáltam törött szívem nyögve,
Amin csak hangosan nevetett.
Rosszabbik énem költözött fejembe,
Így arca, tenyerembe esett.
Már sok hajnalpír telt el azóta,
S Ámor is mellém telepedett.
Ő boros kedvvel, erejét elhagyva,
Meddőn várja most is a szerelmet.
A fura sors nekem adott mindent,
Amire a merész úgy vágyott.
Sután állt előttem, meggyötörten
Álmélkodott, mert boldognak látott.
A büszke oroszlánnak körmét
Elkoptatta ez a cudar élet.
Kellett a bűn, mámor és hírnév,
Most én vagyok, ki rajtad nevet.
Menj hát tova! Áldjon Isten!
Még egyszer, meghajlok előtted.
Robogva fut az élet veled.
Mocsárszagú förtelem mögötted.
A jázmin illata
Este hazafelé mentem,
bársonyos szél simogatott,
az égen megjelentek
a halovány csillagok.
Nagyon borús volt a lelkem,
telve a nap gondjaival,
kellemes illatra eszméltem,
rózsa volt, édes jázminnal.
A nénire gondoltam éppen,
ki egy órája, hogy elment
egy szál jázminnal kezében,
mosolygott, végre megpihen.
Egy kicsit még álldogáltam,
érezni akartam az illatot,
már tudtam, hogy tavasszal
kertembe is ültetni fogok.
Szívemben megjelent a csend.
Eszembe jutott utolsó mondata:
"Igaz, én elmegyek, kedves,
de egy gyermek születik valahova."
Arc a tükörben
Megláttam magamat
a lámpa fényében,
ahogy a tükörbe
pillantottam éppen.
Arcom öreg, sovány,
szememben fájdalom,
körötte a keserűség,
rég ottfelejtette nyom.
Keresem a másik arcot,
de nem bújik vállamra,
nem nevet a huncut szeme
a tükörbe, rám kacsintva.
Nézem magam, s könnyeim
csendben aláperegnek,
nem lehet, hogy előbb Te,
s nem én az, ki elmegyek!
Meleg tenyér simogatja
könnyáztatta arcomat,
tűnik a kép, hallom hangod:
jaj, szívem, csak álmodtad!
Ölelő két karodban sem
múlik könny s a fájdalom,
a félelem, hogy elveszítlek
satuként fogja mellkasom.
Hallom talpak neszezését
a takaróm megemelem,
de előtte egy mozdulattal
a valóságot még elrejtem.
Apa s lánya átölelnek,
lassan elapad a könny,
mély álomba zuhanok
karjaik közt, oly jó a csönd.
Már kezdtem hiányolni a verseid!
Üdv:
Kati